A forrás alapú disztribúcióknál a csomagkezelő az adott programok forrását tölti le, és azt a gépünkön lefordítja futtatható állománnyá. Ez roppant időigényes munka, még ha a lépések automatizálva is vannak, azonban a végeredmény egy, a gépünk adottságait és lehetőségeit kihasználó rendszer lesz, magyarul: piszok gyors.
Itt a problémát a rendszer naprakészen tartása jelenti, hiszen amennyiben egy programból kijön egy új változat, azt ismét le kell fordítani, esetleg minden függőségével együtt.
Kis gépen ez akár egy napba is telhet.

Ilyen rendszer például a Gentoo, illetve nagyjából ilyen a Slackware (részben).

Többen úgy gondolták, hogy szép szép, de azért a gépet használni is szeretnék, és nincs kedvük ennyit szöszölni a rendszer karbantartásával. Akkor meg miért a gépünkön fordítsuk le? Készítsünk inkább kevésbé hardver-specifikus állományokat, amit tetszőleges hasonló géppel rendelkező ember használhat.
Ilyenkor a gépünkre valamilyen csomag formájában egy lefordított programot telepítünk, ami csak bemásolódik a megfelelő helyre, és kész.
Természetesen ezek a rendszerek a forrás alapúakhoz képest lassabbak, azonban a karbantartásra fordított idő a töredéke.
Ilyen rendszer pl. a Red Hat (Fedora core) a Debian, magyar vonalon az UHU, a BlackPanther OS.

Ez utóbbi, készre fordított binárisokat használó rendszerek további két részre oszthatók aszerint, hogy milyen csomagot használ. A két csomagkezelő alapjaiban különbözik egymástól, mind gondolkozásában, mind a csomag megvalósításában, ez azonban felhasználói szemmel nem releváns kérdés, mindkettő jól működő megoldás.