A terjesztések közti különbözőséget sok oldalról meg lehet közelíteni, mi az egyik legkézenfekvőbbet vennénk, a csomagkezelést.
Mivel a kódok folyamatos fejlesztés alatt állnak, ezért a gépünkön levő programok viszonylag hamar "elavulnak", kijön belőlük egy újabb, mely többet tud. Sokszor az új kiadás megjelenésének oka nem a fejlesztés, hanem egy ismert biztonsági hiba, hiányosság javítása. Emiatt viszonylag gyakran frissítjük Linuxunkat, ami bizony igen sok idő és energiabefektetést igényel, hiszen legtöbbször kézzel kell megejteni azt. Nos, ezen kíván(t) változtatni a csomagkezelés.

A nyílt forráskódú rendszerek előnye a programok elosztottsága. Nagyon sok program használja például ugyanazt a megjelenítő felületet, ilyenkor azonban minek abból több példány? A program közli, hogy neki erre szüksége van, ha már feltelepítettük, akkor nincs is vele dolgunk, ha még nem akkor meg felrakjuk, és többet nem kell vele foglalkozni.

Ezt a két gondolatot gyúrja össze a csomagkezelés: a programok "elaprózása" miatt sokszor az egyes részprogramok önállóan frissülnek, viszont meg kell azt is oldani, hogy ha egy program igényel egy másikat, akkor a telepítésnél az összes függőség felkerüljön.

Természetesen nem is lenne Linux a Linux, ha ennek a problémának megoldására nem születtek volna egymástól gyökeresen eltérő megoldások.

Már maguk a csomagok is sokfélék lehetnek:

• Tartalmazhat egy programcsomag lefordított bináris állományt, amit csak be kell másolni a megfelelő helyekre és kész is vagyunk.
• Tartalmazhat forráskódot, és azt miután letöltöttük gépünkre ott helyben fordítjuk le.

Ez alapján csoportosítva a disztribúciókat:

• Forrás alapú disztribúciók
• bináris csomag alapú disztribúciók, ezen belül:

1. .deb alapú disztribúciók
2. RPM alapú disztribúciók
3. .tgz alapú disztribúciók